Everybody has a mask...

 Érzem az illatod az orromban... már rég nem vagy itt, de érzem. Lehunyom a szemem, és látlak... érzem a számon az ajkaid. Érzem a kilélegzett levegődet. Érzem a bőrödet, az ujjaim alatt.  Nem igazán akartam, hogy ez így legyen... Te is így érzed?  Ez egyszerre égi öröm és lassú kín. Egyszerre szabadság és fogság.  Nem tudom, hogy mire számítsak... reméljek, vagy nem. Egyszerre vagy a menedékem, és csendes pusztulásom. Egyszerre építesz és rombolsz bennem valamit.  Kitartanék érted a világ végéig is... dacosan. Nem is kéne senki más... csak Te.  .  Kitartok érted, akkor is, ha folyamatosan fáj...  mikor kéne azt mondanom, hogy elég? 

Amikor jön... nem szól. Csak jön.  Nincs előjel...csak megjelenik.  Hozza magával a képeket... hozza magával a lehetőségeket... levetiti nekem. Újra és újra. Mindig máshogy...  És hiába sirok, és hiába fáj, és hiába könyörgök.. láttatja velem.. látom. Ezerféle módon, hogyan oltom ki a saját életem.  És amikor már könyörgök, és úgy érzem, hogy szakadok szét és megőrülök... akkor megy el.. és elviszi a képeket, a jeleneteket.  De mi lesz akkor, amikor már nem tudom többé elküldeni?  Amikor itt marad és beteljesiti, amit magával hoz? Utána már béke lesz?  Utána már nem fog fájni többször semmi? Miért is akarom mégis mindig elküldeni? Miért nem marasztolom..

Ha én vagyok Neked a Telihold... Te vagy nekem a Nap, teljes ragyogásában. A fény. A meleg. A pillanatnyi boldogság. A Földön túli - a világon túli. Nem szerelem. Szeretet. Te vagy a Nap. Az égető tűz. A felemésztő. A megvakitó. A fájdalmas.  Molylepke vagyok, aki repül a fény felé, akkor is ha megégeti magát, akkor is ha tudja, hogy sosem szállhat le ott, ahonnan a fény jön, de éhezem rá és akarom. Mást nem látok.

Telihold. Fehér fény. A mező. Én és a vágyam. Érzem az orromban az éjszaka hűvös fuvallatát, a száraz fű, a föld illatát... és a tömjén illatát. Érzem Isten jelenlétét, látom a szemeiben. Érzem a bőrén, érzem a nyálában, érzem a kilélegzett levegőjében. Annyira kivánom. Fel akarom falni, mint egy állat, eggyé akarok válni Vele. Remegek és a szivem kalapál.

Mennyi minden történt ezidő alatt... voltam fent is, lent is.. de leginkább csak középen. Sok idő eltelt... ÉS visszanézve kellett ez a sok fájdalom, hogy most azt lássam, amit látnom kell... akkor is, ha most még nem vagyok tejesen tisztában vele, hogy mit is látok pontosan. Úgy érzem, hogy küzdenek értem bizonyos energiák... De nem tudom eldönteni, hogy amit a jónak vélek tényleg jó, vagy a rossz maga, csak gyönyörűen álcázva próbál magához szoritani... Szaporodnak a jelek, de nincs meg hozzá a megoldókulcs. Úgy érzem, hogy kiégtem, túlcsordultam, üres vagyok... elhelyezkedtem középen. Sok idő eltelt...

Nem lehetek önmagam... nem csak a hétköznapokon, de az otthon négy fala közt sem. mindenhol másnak kell mutatnom magam, mint ami vagyok... néha úgy érzem, hogy már nincs erőm fenn tartani a látszatot... néha már azt sem tudom eldönteni, hogy vajon van-e még valaki a sok maszk mögött? teszek-e egyáltalán bármit is magam miatt, vagy mindent mások elvárásai által vezérelve teszek? ezért szeretem úgy a kutyáimat... ők azok akik úgy szeretnek, ahogy vagyok és nem kell tettetnem semmit, csak viszont szeretni őket.