Everybody has a mask...

Létezésem semmi, hangom immár néma. Szemeknek láthatatlan cseppek ezer gyöngyként futnak szét.

Irigylem a kutyám életét. Irigylem tőle az életét... bárcsak kutyának születtem volna, nem embernek... Egy kutya sokkal több szeretetet kap, mint egy ember, sokkal őszintébb és kitartóbb szeretetet, mint amit egy ember egy másik embernek tud adni. Egy kutya lelke olyan tiszta,, őszinte és hűséges. Egy kutya élete olyan szép.

Testem kiszáradt, a vérem megalvadt. Szerteágazó erek, mint a fák kopaszon így télen. "Dobd rám égő gyufád." Égjen a börtön, égjen már szét!!! Omoljon szét a szövet, szabaduljon a lélek! Röppenj ki kalitkádból drága lélek, drága, drága madár... Hagytam a szél simogatásának, hagytam az emberek agressziójának... némán néztem a tájat, lassan éreztem testem korhadni kezd. Fagyöngy borította koronámat, kérgemet lekaparták, drága Anyám a föld, fuldoklik... Korhadok... Kukacok rágnak, kopasz ágaim tépi a szél... Dobd rám égő gyufád, s égjen el a börtön.

Volt egy lány. Szelíden éldegélt a kis kertjében, amiben volt egy nagy fája, hatalmas szerteágazó lombokkal és rengeteg kicsi és nagyobb levéllel. A fa sokszor virágzott, és sokszor hullatta drága leveleit, de egészséges, gyönyörű fa volt. A lány gondosan óvta és gondozta, hisz ő adta neki azt a drága gyümölcsöt, aminek íze mennyei, édes, minta cukor és puha, mint a selyem, és el nem fogy. Aztán egyszer csak egyik napról a másikra valami felhívta a figyelmét a fáján, ami addig nem volt ott. Mintha halkan susogott volna neki, csengő hangon. Megjelent a tiltott gyümölcs a fáján. Az első, igazi tiltott gyümölcs, ami úgy vonzotta magához, mint virág a méhet. A gyümölcs nem tett semmit csak csillogott a fényben és szelíden a lányra mosolygott. A lány onnantól kezdve mindennap ott állt a fa alatt és nézte azt a gyümölcsöt. Először csak pár percig, majd félóráig, aztán órákig is elüldögélt és csodálta a gyümölcsöt, habár ott volt neki a földön már a legfinomabb, el nem fogyó gyümölcse, mely...

Ezren s ezren keringhettek köröttem, arcotok idegen s egyforma, nem mutat semmit, csak viasz maszk. Szétfolyó, szürke hamufelhő tánc, dobogó léptek durva zaja, csak pusztítani tudtok, ölni és ölni. Magányos madár lelkem szárnyát törte, itt ebben a fényes ál-arany kalitkában. Ha majd jő a kulcs, feltűnik a fényben, s kattan a zár, tehetetlen sír fel a madár dal, a keserves küzdő szó. Hasztalan írom énekem, süket fül nem hallja meg soha keservem, Örökforgó kínos láncolat itt nekem életem, nem hall, nem lát, csak... öl, ez az emberi lételem.

Ma csalódást okoztam. Csalódtak bennem. Csalódtam magamban. Nem vagyok elég jó. Mindenkinek csalódást okozok. Ez fáj. Ne haragudjatok rám. Két mesterem előtt leszerepeltem, és az Ő örömét is elvettem. Ne haragudjon rám. Ne haragudjon rám. Ne haragudj rám. Visszatért. Nem akartam, hogy visszatérjen. Nem akartam, és újra itt van. Soha nem szabadulok meg, ettől a mélységtől? Mindig is bennem fog élni... Mindig. Soha nem megy el. 4 éve azt hittem soha többé nem érzem majd... "idegen tükörkép, zsibbadó bőr, vörös színek, kábult önkívület"... Nem akarok a magányom mellett teljesen egyedül maradni. Miért? Tanulnom kéne ebből az életből? Mit kezdjek ezzel a pókháló lélekkel? Ó, öröm kis pillangói, gyertek, találkozzatok lelkem lepkezabáló férgeivel.

Céltalanság, tudásszomj, magány, zárt ajtók, felszínesség, düh, kétség, beletörődés... lebegés.

Emberek... Én, ők... A gondolataim zúgása olyan folyamatos, mintha csak a tengert hallgatnám. Jön az egyik, megy a másik. Elsuhannak, és mintha minden egyes kis gondolatfoszlány bele vágna a lelkembe, és addig nem nyugodhatok amíg meg nem találom rá a választ. De egyszerűen nem bírom, mert jön a másik és máris követeli, hogy vele foglalkozzak... Miért értem meg magam ennyire nehezen az emberekkel? Én élek üvegburokban, vagy ők? Velem van a gond, vagy velük? Szükségem van egy bölcs felnőttre, mert itt vagyok a választóvonalon és félek, hogy leesek jó vezető nélkül. Mintha már csak pár selyemszál tartana... annyira egyedül érzem magam... értsetek meg, kérlek. "Attól, hogy te vagy egyetlen, nem biztos, hogy te vagy az őrült." Aszphodélosz mezőkön bolyongok, Gondolataimat gyilkolom, Agyam zúg, mellkasom zihál, Lüktető szívem némán kiált. Összevisszaság, káosz a fejemben, írok, írok, hátha jobb lesz. De nem jobb. Egyre rosszabb... Megvagyok rémülve, ahogy egyre többet gondolkozo...

Miért nem jó nekünk sose az, ami van? "Miért van az, hogy ami jó nekünk az a holnapot sosem éli túl? Miért van az, hogy az ami jó hogyha vége van olyan mélyre húz?" Nem lesz vége ugye megígéred? Az emberi szó sose hihető. Hisz változunk, ami igaz volt hamissá lesz, amit elítéltünk jó dologgá válik. Rácsok mindenütt. Megőrülök... :') Nem tudok... többet. Rosszul vagyok. Tompa, tompa fájdalom...

Miért maradtok csendben, amikor ordítani akartok? Miért nem ordítunk, ha fáj? Miért nem örülünk, ha öröm ér minket? Miért fontosabb a negatív élményeinket kihangsúlyozni? Miért irigykedünk és miért gyűlöljük azt, akinek boldog élete van? Emberek... arra születtek, hogy egymást bántsák. Főleg itt Európában. Ez maga a Pokol. Minden különálló kis lélegzet csendben járkál... Minden olyan... olyan kusza. Látom a színeket, látom a szétszakadást. Lesz ennél jobb is igaz? :) Csak akarni kell. Meg találom majd az én utam, az utat, amin boldog leszek. Elérem, akárki mond akármit. Az álmokat soha nem szabad feladni! Monkey D. Luffy

Rég nem érzett harmónia Vele. Nem akarom, hogy elmúljon. Olyan jó így. Szerelem. Szeretem, 10 hónapja, pontosan 306 nap. :) Furcsa belegondolni, hogy nemsokára egy éve. Ahw. Harmónia Vele, Káosz minden máshol. A barátok elpárologtak, kihívások jöttek, és nem tudom, hogy ezzel meg tudok-e birkózni... Majd csak sikerül. :]

"Lelkünk mélyén (...) ez a vágy él: boldogok akarunk lenni, és jólétben szeretnénk élni, de főleg félelem nélkül és betegség nélkül és halál nélkül. És ez lehetetlen. A föld: a küzdelem színtere. Mindig az volt, és az is marad." - Müller Péter Azt hiszem ez adja az alapvető konfliktust... nem tudom mit tegyek. Nem tudom mi a jó, mi a rossz, nem tudom, hogy melyik az az út, ami nagyobb sebek nélkül járható.

Valami készülődik, de még nem tudom pontosan micsoda... csak sejtem. Olyan... vihar előtti csend. Vagy talán vihar utáni csend? Vége lesz a ragyogásnak? Megéreztem... mindenki megérzi. Tudom, hogy nem stimmel valami, de csend van, hiába kiabálok...

A nő és a férfi kapcsolata... Jó kis téma. Mindenki máshogy látja. Az alapvető két nézet, a férfié és a nőé. A férfi nézetről nem nyilatkozhatok reálisan, maximum a sztereotípiákra támaszkodva. Ezek szerint a férfinek tényleg az elsődleges szempont a szex, bár ez az évek előre haladtával némileg "veszít" a fontosságából, már ha olyan emberről van szó, akinek a szexben egészséges mértékben mindig is része volt, és agyilag és érzelmileg is van olyan szinten, hogy ne ez legyen a legfontosabb. Bár kétségtelen, hogy a férfiaknak erre szükségük van, és nem bírják ki nélküle akármennyire is "szeretik" a nőt akivel együtt vannak, de esetleg tőle nem kapják meg. Ebből előbb utólag konfliktus lesz, és a férfi félrelép. Nem mondanám, hogy az ő hibájuk, teljesen jogos. Ahhoz hasonlíthatnám, hogy a nő és a férfi is egyaránt kiakadna, ha nem kaphatná meg a kedvenc ételét hónapokig, évekig (ki meddig bírja) és tovább állna valakihez, akitől megkapja. Igaz a szex nem létszükséglet(...

Két tündérmadár repült... repült, repült... Szépen, selymesen fel... fel,fel... A kék mennyországig. Csillámló szivárvány fény... fény, fény... Ragyogó, mint szemünk volt... volt, volt. Szárnyam tört és zuhanok.

vörös a hajnal pírja... vörös a bujaság kínja... vörös a madárének hangja... vörös a Nap nyugta... vörös a szívemnek dallama... vörös a véres víz... vörös a lüktetés... vörös a Hold... vörös az ég és a föld. vörös a vér és a hús. vörös a szívem és a vérem. vörös vagy te is... s majd Vörös rezgésben vész el a mindenség is.

Élet? Mi ez? Szenvedés! Majd szíved vérében fulladsz meg, te kínlódó, sikongató lélek. Hörgésed hangja, mintha kaparná a kőfalat... kútban vagy... az Élet fekete kútjában vagy. Véred szíved ütemére fekete ragyogással terít be, és jő, jő a sötétség édes mámora. Visszhangok a fejedben, ordítnak, sírnak, zokognak. Fogyó hold van.

Csináljam még? vagy Legyen vége?

Elképedek. Miért lettél ilyen? Beolvadsz? Tökéletes futószalagon legyártott mintapéldánnyá válsz, mert úgy kényelmesebb? Feladtad azt, amit évekkel ezelőtt vallottunk? Miért? Irtózom a szürke embertömegtől, látom, hogy húzna bekebelezne a zombi-birka tömeg "vedd meg, amit mondunk, mert ez jó neked!" Tényleg? Szerintem nem... Minden egyes nap ahogy telik... érezni és látni hogy dobálják az emberre a láncokat és hallani ahogy a szögeket a földbe verik... "itt maradsz és szolgálod a társadalmat csak comme il faut.". Nem akarok leláncolva élni, és addig fogok harcolni, amíg a láncok el nem szakadnak. Elegem van már a kötöttségekből. Ha kedvem lesz úgy csinálok mint a többiek, de ha nem lesz hozzá kedvem eszem ágában sincs haladni a csordával. Inkább a hátukon ugrálva elindulok a másik irányba. Erre ők sipítoznának "ez őrült" hát mondd, hogy őrült vagyok bár nem értem miért baj, hogy a fák is beszélnek és érzem bennük a lüktető életet, a melegüket, a lelküket. ...

Kicsi szívem megszólalt: ontsd ki vérem szúrj belém... mélyen. hideg fémre éhes pici testem, lüktet, lüktet bennem a vér. veri falaimat, ki akar törni, futni tovább, el, majd megállni ostobán... megfagyva... megalvadva... a természetbe visszaolvadva. ontsd ki vérem szúrj belém.. mélyen... de menj el egy rétre, az anyaföld szomjas a vérre. ott nyiss fel, ott vágd fel testem, hadd törjön ki belőlem a Véred. Hát rajta, indulj csak bátran.

Aidez-moi! Mindenki csak magával foglalkozik, mindenki magányos. Esélyünk sincs normálisan élni így... A világ beteg és nem hagyja, hogyha tönkretettük, akkor mi ne szenvedjünk úgy mint Ő. Talán ha eldobnám a szívem, a lelkem... és robotként élnék tovább... de az már nem is élet. Szörnyűséges rájönni vagy úgy érezni, hogy az Egyetlen, akivel megosztod a kis magánvilágodat... ő maga már nem osztja meg veled a sajátját. "...nem is akarsz válaszolni." "Nem éppen." "Mi a baj?" "Jó éjt." Jó éjt... Aidez-moi!

Erre jő a nagy kalóz, Vitorlája lobbanó, Hajó orra vágja a tengert, Ohahó, a hullámokba hull a hullahad, hahó! Koppan a faláb, szúrágta lábbeli, szemkötő, erre jő a nagy kalóz. "Rumot ide! Vágjunk csak bele!" kalóznak lenni jó!

Tünékeny a létünk. Az előjelek... mindig szólnak az előjelek. Most is, de az ember tehetetlen. Aminek jönnie kell, az jönni is fog. Dobban a szív, dobban... de mi van ha megáll? Ha azt mondja "nem bírom, állj!"... Ne félj, sose félj, csak hívj... és én ott leszek Veled. Fogom a kezed és simogatom a hajad, csak nyugodt légy. Félek, hogy rosszul érzed magad, és én nem lehetek ott. Félek, hogy úgy érzed cserben hagylak. Félek, hogy félsz... Dobogj tovább szív, dobogj! szusszanj egyet és menj tovább... Dobogj még, nem jött el a végtelen szünet. Dobogj tovább szív, dobogj!

Emberek egymás hegyén hátán. Belül szenvednek, ordítanak a segítségért, de kívül csak mosolyognak és teszik a dolguk. Ha valaki elesik, lerogy, mert nem bírja tovább a többiek mosolyogva sétálnak el mellette "Ugyan pajti, semmi gond... de a problémád ne ecseteld nem érdekel!" Ha gondjuk van... orvoshoz mennek. Fizetnek azért, hogy meghallgassák őket. Már ezért is fizetned kell. Ha fizetsz mindent megkapsz, ha nem fizetsz nem kapsz semmit. Semmit. Mintha minden ember egy üveggömbbe zárva élne. Mintha minden kapcsolat csak az üveggömbök felszínének érintése volna. Mintha minden egyes üveggömb törhetetlen lenne úgy, hogy minden vágya az lenne, hogy ne is létezne, hogy hallani lehessen az üvegrepedését, hogy felizzon és elolvadjon, ha olyan ember ér hozzá... De nem. Nem lehet. Nem lehet. Kell az üveggömb, mert pókok járkálnak mindenhol... először elkápráztat a selymes, ezüst hálójával majd elroppantja az üveggömböt és úgy érzed szabad vagy, kapsz levegőt, ez az amire vágytál, maj...

Fogadj magadba drága Anyaföld. Zöld fű hullámzik a síkon. Ölébe vett a Tövis hercegnő. Dédelget a Tövis hercegnő, érintése után belső tövis nő. Vérem fakad, Szívem szakad, Lelkem sikolt, Tűzet kiolt. Penge villan, Piros illan. N eon fények, E levenen égek, B árányfelhők, Á rnyéklejtő, N árciszvirág, T éged rág, S ajnálok mindent, T alán. Ö rvénylő sokaság, B orongó sötétség, B aljós jelek. E ngem T öbbet ne...

Vigyázzon rád az Isten... Ha jön a fehér ékes, Szeme csillogása, kacaja éles, bőr reped, csont törik, vér folyót hab körít. De szíved dobog, mintha nem hallaná az éneket. Mindez mindegy már énnekem. Puha illatár, fojtja torkod és csípi a szemed. Sírjak még egy kicsit neked?! Némán ordítok, tépem a kínt, két kézzel, tíz körmömmel. Ők csak integetnek, mosoly, s nevetés. Belülről rohadok szét, segítsetek. Segíts rajtam édes Istenem.

Elindult hát kicsi Pé... Vadvirágok lengnek a réten. Tovább sétál kicsi Pé... Szomorú fűzfa áll ott zölden. Tovább battyog kicsi Pé... Fekete varjú károg az égen. Tovább kocog kicsi Pé... Óriás farkas ordít éhesen. Tovább gurul kicsi Pé... ...feje.