Everybody has a mask...

Csináljam még? vagy Legyen vége?

Elképedek. Miért lettél ilyen? Beolvadsz? Tökéletes futószalagon legyártott mintapéldánnyá válsz, mert úgy kényelmesebb? Feladtad azt, amit évekkel ezelőtt vallottunk? Miért? Irtózom a szürke embertömegtől, látom, hogy húzna bekebelezne a zombi-birka tömeg "vedd meg, amit mondunk, mert ez jó neked!" Tényleg? Szerintem nem... Minden egyes nap ahogy telik... érezni és látni hogy dobálják az emberre a láncokat és hallani ahogy a szögeket a földbe verik... "itt maradsz és szolgálod a társadalmat csak comme il faut.". Nem akarok leláncolva élni, és addig fogok harcolni, amíg a láncok el nem szakadnak. Elegem van már a kötöttségekből. Ha kedvem lesz úgy csinálok mint a többiek, de ha nem lesz hozzá kedvem eszem ágában sincs haladni a csordával. Inkább a hátukon ugrálva elindulok a másik irányba. Erre ők sipítoznának "ez őrült" hát mondd, hogy őrült vagyok bár nem értem miért baj, hogy a fák is beszélnek és érzem bennük a lüktető életet, a melegüket, a lelküket. ...

Kicsi szívem megszólalt: ontsd ki vérem szúrj belém... mélyen. hideg fémre éhes pici testem, lüktet, lüktet bennem a vér. veri falaimat, ki akar törni, futni tovább, el, majd megállni ostobán... megfagyva... megalvadva... a természetbe visszaolvadva. ontsd ki vérem szúrj belém.. mélyen... de menj el egy rétre, az anyaföld szomjas a vérre. ott nyiss fel, ott vágd fel testem, hadd törjön ki belőlem a Véred. Hát rajta, indulj csak bátran.

Aidez-moi! Mindenki csak magával foglalkozik, mindenki magányos. Esélyünk sincs normálisan élni így... A világ beteg és nem hagyja, hogyha tönkretettük, akkor mi ne szenvedjünk úgy mint Ő. Talán ha eldobnám a szívem, a lelkem... és robotként élnék tovább... de az már nem is élet. Szörnyűséges rájönni vagy úgy érezni, hogy az Egyetlen, akivel megosztod a kis magánvilágodat... ő maga már nem osztja meg veled a sajátját. "...nem is akarsz válaszolni." "Nem éppen." "Mi a baj?" "Jó éjt." Jó éjt... Aidez-moi!

Erre jő a nagy kalóz, Vitorlája lobbanó, Hajó orra vágja a tengert, Ohahó, a hullámokba hull a hullahad, hahó! Koppan a faláb, szúrágta lábbeli, szemkötő, erre jő a nagy kalóz. "Rumot ide! Vágjunk csak bele!" kalóznak lenni jó!

Tünékeny a létünk. Az előjelek... mindig szólnak az előjelek. Most is, de az ember tehetetlen. Aminek jönnie kell, az jönni is fog. Dobban a szív, dobban... de mi van ha megáll? Ha azt mondja "nem bírom, állj!"... Ne félj, sose félj, csak hívj... és én ott leszek Veled. Fogom a kezed és simogatom a hajad, csak nyugodt légy. Félek, hogy rosszul érzed magad, és én nem lehetek ott. Félek, hogy úgy érzed cserben hagylak. Félek, hogy félsz... Dobogj tovább szív, dobogj! szusszanj egyet és menj tovább... Dobogj még, nem jött el a végtelen szünet. Dobogj tovább szív, dobogj!

Emberek egymás hegyén hátán. Belül szenvednek, ordítanak a segítségért, de kívül csak mosolyognak és teszik a dolguk. Ha valaki elesik, lerogy, mert nem bírja tovább a többiek mosolyogva sétálnak el mellette "Ugyan pajti, semmi gond... de a problémád ne ecseteld nem érdekel!" Ha gondjuk van... orvoshoz mennek. Fizetnek azért, hogy meghallgassák őket. Már ezért is fizetned kell. Ha fizetsz mindent megkapsz, ha nem fizetsz nem kapsz semmit. Semmit. Mintha minden ember egy üveggömbbe zárva élne. Mintha minden kapcsolat csak az üveggömbök felszínének érintése volna. Mintha minden egyes üveggömb törhetetlen lenne úgy, hogy minden vágya az lenne, hogy ne is létezne, hogy hallani lehessen az üvegrepedését, hogy felizzon és elolvadjon, ha olyan ember ér hozzá... De nem. Nem lehet. Nem lehet. Kell az üveggömb, mert pókok járkálnak mindenhol... először elkápráztat a selymes, ezüst hálójával majd elroppantja az üveggömböt és úgy érzed szabad vagy, kapsz levegőt, ez az amire vágytál, maj...