Comme il faut? Non!

Elképedek. Miért lettél ilyen? Beolvadsz? Tökéletes futószalagon legyártott mintapéldánnyá válsz, mert úgy kényelmesebb? Feladtad azt, amit évekkel ezelőtt vallottunk? Miért?

Irtózom a szürke embertömegtől, látom, hogy húzna bekebelezne a zombi-birka tömeg "vedd meg, amit mondunk, mert ez jó neked!" Tényleg? Szerintem nem... Minden egyes nap ahogy telik... érezni és látni hogy dobálják az emberre a láncokat és hallani ahogy a szögeket a földbe verik... "itt maradsz és szolgálod a társadalmat csak comme il faut.". Nem akarok leláncolva élni, és addig fogok harcolni, amíg a láncok el nem szakadnak. Elegem van már a kötöttségekből. Ha kedvem lesz úgy csinálok mint a többiek, de ha nem lesz hozzá kedvem eszem ágában sincs haladni a csordával. Inkább a hátukon ugrálva elindulok a másik irányba. Erre ők sipítoznának "ez őrült" hát mondd, hogy őrült vagyok bár nem értem miért baj, hogy a fák is beszélnek és érzem bennük a lüktető életet, a melegüket, a lelküket.

Kidobom a Realitást a szemeteskukába, hisz odavaló... bűzös és rohad. Elvonulok, az álomvilágomban élek... Persze a Realitás makacs egy dög, szóval néha kopogtat.. én meg be is engedem... és meghívom teázni. Epres teát csinálok, mert az szeretem. A Realitás nem szereti, mert túl jó, hogy igaz legyen. Kinevetem, erre ő duzzog és hozzám vág egy büdös halat... megint nevetek és szivárványt fújok rá... erre prüszkölve elfut... "Fuss csak!!!" kiáltom és becsapom utána az ajtót és hívom a többieket... az ugráló csokinyuszikat akik nem haragszanak ha beleharapok a fülükbe és a mosolygós gombszemű felhőket. :)