Now, pray.
Emberek... Én, ők... A gondolataim zúgása olyan folyamatos, mintha csak a tengert hallgatnám. Jön az egyik, megy a másik. Elsuhannak, és mintha minden egyes kis gondolatfoszlány bele vágna a lelkembe, és addig nem nyugodhatok amíg meg nem találom rá a választ. De egyszerűen nem bírom, mert jön a másik és máris követeli, hogy vele foglalkozzak... Miért értem meg magam ennyire nehezen az emberekkel? Én élek üvegburokban, vagy ők? Velem van a gond, vagy velük? Szükségem van egy bölcs felnőttre, mert itt vagyok a választóvonalon és félek, hogy leesek jó vezető nélkül. Mintha már csak pár selyemszál tartana... annyira egyedül érzem magam... értsetek meg, kérlek. "Attól, hogy te vagy egyetlen, nem biztos, hogy te vagy az őrült." Aszphodélosz mezőkön bolyongok, Gondolataimat gyilkolom, Agyam zúg, mellkasom zihál, Lüktető szívem némán kiált. Összevisszaság, káosz a fejemben, írok, írok, hátha jobb lesz. De nem jobb. Egyre rosszabb... Megvagyok rémülve, ahogy egyre többet gondolkozo...