Now, pray.

Emberek... Én, ők...

A gondolataim zúgása olyan folyamatos, mintha csak a tengert hallgatnám. Jön az egyik, megy a másik. Elsuhannak, és mintha minden egyes kis gondolatfoszlány bele vágna a lelkembe, és addig nem nyugodhatok amíg meg nem találom rá a választ. De egyszerűen nem bírom, mert jön a másik és máris követeli, hogy vele foglalkozzak...

Miért értem meg magam ennyire nehezen az emberekkel? Én élek üvegburokban, vagy ők? Velem van a gond, vagy velük? Szükségem van egy bölcs felnőttre, mert itt vagyok a választóvonalon és félek, hogy leesek jó vezető nélkül. Mintha már csak pár selyemszál tartana... annyira egyedül érzem magam... értsetek meg, kérlek.

"Attól, hogy te vagy egyetlen, nem biztos, hogy te vagy az őrült."

Aszphodélosz mezőkön bolyongok,
Gondolataimat gyilkolom,
Agyam zúg, mellkasom zihál,
Lüktető szívem némán kiált.

Összevisszaság, káosz a fejemben, írok, írok, hátha jobb lesz. De nem jobb. Egyre rosszabb... Megvagyok rémülve, ahogy egyre többet gondolkozom. Egyszer pusztítanám magam, egyszer óvnám és szeretném magam... Nem tudom eldönteni mi a jó és mi a rossz. Jó-e hogy el kell(?) dönteni ezt? Vagy úgy jó ha nem döntünk mi a jó és mi a rossz? Az a jó(?) ha azt csináljuk amihez kedvünk van? vagy az csak önző magamutogatás? Ugyan magamutogatás, mi? A társadalom vagy én? Ők vagy én? Én vagy ők? Egyedül kell lennem? Vagy az egyedüllét nem vezet jóra? És a páros lét mire jó? Ha másik tovább lép én úgy érzem, hogy innentől kezdve fölösleges a létem, mert magával vitt... Helyes ez? "A boldogság bennünk van." bennem? Hol? Mutassa meg valaki, mert egyenlőre én nem látok mást csak káoszt...

Mulatságos, amikor a szívemnek legkedvesebb embertől várnám, hogy hallgassa meg a lelkem, de zárt ajtókon dörömbölök... "Isten halott és mi egyedül vagyunk." Miért mondod, azt amit... és miért nem figyelsz rám?! Toporzékolok kínomban, mint egy kisgyerek...

.IAMX.
.Patrick Wolf.

Kiáltsak vagy hallgassak el? Ordítani volna kedvem, miért hallgatok mégis? Valaki segítsen. Egyedül nem megy... mint egy Párduc a ketrecben.

"I'm terrified, I think too much."