Everybody has a mask...

Ezren s ezren keringhettek köröttem, arcotok idegen s egyforma, nem mutat semmit, csak viasz maszk. Szétfolyó, szürke hamufelhő tánc, dobogó léptek durva zaja, csak pusztítani tudtok, ölni és ölni. Magányos madár lelkem szárnyát törte, itt ebben a fényes ál-arany kalitkában. Ha majd jő a kulcs, feltűnik a fényben, s kattan a zár, tehetetlen sír fel a madár dal, a keserves küzdő szó. Hasztalan írom énekem, süket fül nem hallja meg soha keservem, Örökforgó kínos láncolat itt nekem életem, nem hall, nem lát, csak... öl, ez az emberi lételem.

Ma csalódást okoztam. Csalódtak bennem. Csalódtam magamban. Nem vagyok elég jó. Mindenkinek csalódást okozok. Ez fáj. Ne haragudjatok rám. Két mesterem előtt leszerepeltem, és az Ő örömét is elvettem. Ne haragudjon rám. Ne haragudjon rám. Ne haragudj rám. Visszatért. Nem akartam, hogy visszatérjen. Nem akartam, és újra itt van. Soha nem szabadulok meg, ettől a mélységtől? Mindig is bennem fog élni... Mindig. Soha nem megy el. 4 éve azt hittem soha többé nem érzem majd... "idegen tükörkép, zsibbadó bőr, vörös színek, kábult önkívület"... Nem akarok a magányom mellett teljesen egyedül maradni. Miért? Tanulnom kéne ebből az életből? Mit kezdjek ezzel a pókháló lélekkel? Ó, öröm kis pillangói, gyertek, találkozzatok lelkem lepkezabáló férgeivel.