Mély csend
Belülről feszít szét a némaság. A kényszer csend, mert senki sem hallgat meg, Mikor szóra nyílna a szám. A fülek süketté válnak, s nem bírom már. Elmém bomlik, s lelkem könnyezve ordít, s bár hangját csak én hallom... a koponyám már szétreped... S a fájdalom egyre mélyebb és feneketlen, mint az a csatorna régen S tőlem ne várja senki, hogy szavaim csengjenek vidáman, mint kis madárkák hangja, ebben a rothadó, remegő világban... Az emberek őrültek, felbomlott a rend... az elme... Béke van, de hol az ész? Ez lesz tán tényleg a vég? "Emberek vannak, de nincs emberiség..." Az ember kiszáll, a Föld utazik tovább...