Mély csend

Belülről feszít szét
a némaság.
A kényszer csend,
mert senki sem hallgat meg,
Mikor szóra nyílna
a szám.
A fülek süketté válnak, s
nem bírom már.

Elmém bomlik, s
lelkem könnyezve ordít,
s bár hangját csak
én hallom... a koponyám
már szétreped...
S a fájdalom egyre mélyebb
és feneketlen, mint az a csatorna régen

S tőlem ne várja senki,
hogy szavaim csengjenek vidáman,
mint kis madárkák hangja,
ebben a rothadó, remegő világban...



Az emberek őrültek,
felbomlott a rend...
az elme...

Béke van, de hol az ész?
Ez lesz tán tényleg a vég?

"Emberek vannak, de nincs emberiség..."
Az ember kiszáll, a Föld utazik tovább...