Költözködés

Áthozom a cikkeimet puruttyáról ide... még kelleni fognak. : D Bár ez már régi de jó h túl vagyok rajta.

Vajon bele lehet őrülni a vágyakozásba? Bele lehet? Biztosan. Ez a baj. Az emberi természet, az emberi érzések. Mennyire összetettek. Régen mindig mosolyogtam a nagy romantikus regényekben olvasott tipikus "szerelembeteg, éghajlat változásra van szükség" sablonokon, meg a szerelmi háromszögeken. Mert hát ugye mit problémáznak? Nincs abban semmi nehéz. Küldje el azt, akit már kevésbé akar. Ha ez tényleg ilyen egyszerűen menne. A saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen is egy ilyen helyzet. Ironikus az élet. De az ember önző, tagadhatja, de akkor is önző. Csak az arányok változnak, de mindenki az... Nem fogja ilyen egyszerűen lerendezni a dolgokat... Az egyszerűség és logikusság amúgy sem jellemzően emberi tulajdonság.

A vágy... ha sikerül elkapnia... az ösztön-embereknek nem is olyan probléma. Engednek neki. Különösebb gond nélkül. De szerintem azért vagyunk emberek, hogy uralkodjunk magunkon és a vágyainkon. A bökkenő az, hogy pontosan az ellenkezője is olyan tipikusan emberi. Soha nem tudunk az ösztönöknek nemet mondani hosszú távon. Ezért is tartunk itt és bár nem mondom, hogy ezt bárkinek is fel kellene róni. Ugyanis bennünk van az "állat". Bennünk van valami a tudatosnál nagyobb erő, ami ellen küzdhetünk, de ha küzdünk beteggé tehet, mert hiába a másik énünk... mégis a miénk, mégis bennünk van. Folyamatosan kapar és ilyenkor lesz az amúgy a hűség édes, puha takarójából kínzó tövises vasbilincs. Lehet hogy tényleg én vagyok csak ilyen idealista és romantikus ember, de ez a kínzó vágy... lassan magához ragad az érzelmekből is. Nem csak vágyakozol érte... szereted is. Főleg azért mert nem kaphatod meg. Képzeld el, hogy minden este álmodban egy istenien finom ételt kóstolgatsz és eszel meg. Másnap reggel ez az étel ott van az asztalon. Ahogy jársz kelsz mindig bele futsz és tudod, hogy nem szabad hozzá nyúlnod. Mert csak. Nem szabad. Nem erkölcsös. Elítélendő. Aztán este megint lefekszel aludni és megint azt álmodod, hogy elönti az agyad a boldogság, ahogy belekóstolsz. Majd reggel kezdődik minden elölről. Ezért gyönyörű dolog az álom. Ha a társadalmunk a pokol, akkor az álom a mennyország. Mindent meg tehetsz benne, következmények nélkül, és olyan valós a boldogságod. Az álom mindent széppé tesz... és ha sokáig visszatér egy ilyen álom. Az lassan függővé tesz. Nappal már az egész napodat ott akarod tölteni az asztal mellett ülve és nézve az ételt. Legszívesebben felfalnád, behabzsolnád, akkor is, mégse olyan finom csak kívülről néz ki jól, akkor is ha utána nagyon elrontod a gyomrod. Mert Ő a tiltott gyümölcs. Az alma, amiből nem szabad enni.

Napról napra sápadtabb és betegebb vagy a vágyakozástól, hogy beleakarsz kóstolni. Először falnád, majd ennéd, kóstolnád.. és a végén már elégedett lennél a minimummal is. Csak egy picit a habból a tetején. Csak egy picit... És lassan bálványozni és imádni kezded, amiért nem érhetsz hozzá. Teljes szíveddel kötődni kezdesz hozzá, és teljes éneddel felé fordulsz. Hátat fordítasz a világnak és az eddigi kedvenc ételednek is. Mindent odaadnál egy harapásért, egy kis kóstolóért... a látványáért. Mert megszoktad, hogy szenvedsz érte és szereted a szenvedést. A szenvedés még szerethetőbbé tesz mindent. Váltakozik a düh, a beletörődés és a lángoló szenvedély. Legszívesebben felborítanád az asztalt amiért nem szabad, majd lemondóan leülsz mellé és hálás vagy már attól is ha láthatod. Utána pedig remeg kezed lábad, izzad a tenyered és dobog a szíved érte, széttudnád tépni. Folyamatos hullámvölgy és közben megfeledkezel mindenről... De ha beleharapsz... lehet, hogy már rohadt. De addigra már késő, mert mindent letaroltál magad mögött.