Everybody has a mask...

"ezért nem szerethetlek..." "ne szeress, jó?" nem tudlak nem szeretni. rám nézel, megsimogatsz, magadhoz ölelsz és úgy csókolsz, mint régen... és azt mondod ne szeresselek... a búcsúzásnak nem ez a legjobb módja. 152.

olyan tompa minden... olyan mintha ködben járnék és mindennek csak halvány körvonalát érzékelném. a legerősebb érzelmem a düh. néha izzó szemekkel őrjöng fel bennem ez az iszonyatos "erő" és a kezem beleremeg, a szívem dübörög és kénytelen vagyok elgyengülve lerogyni valahova, hogy kivárjam amíg megnyugszik és a szemem elől is elúsznak a képek, hogyan folyik a vér/-e/-d/-m. érzelmek nélkül nem sírod el magad a filmen. érzelmek nélkül nem fogod meg részegen a kezem. érzelmek nélkül nem simogatod meg az arcomat reggel. mit akarsz elérni? csak játszol velem, mint a macska az egérrel, azzal a felsőbbrendű érzéssel, hogy te legalább tudod mi történik... én viszont csak riadtan pislogok és nem tudom, hogy a következő érintésed csak pajkos simogatás lesz vagy kitolt körmökkel végleg véget vetsz az egésznek. soha nem mondanád azt, hogy szükséged van rám... de az még gyötrőbb, hogy talán így is van. ha tudnád mi jár a fejemben valószínűleg elküldtél volna már... de nem bír...

... és nézlek téged a sötétben. nyugodtan alszol, a mellkasod egyenletesen emelkedik. hozzá bújok a válladhoz és érzem a bőröd melegét... azt hiszem most így jó. nem fáj. csak, jó amikor veled lehetek. próbáltam boldog lenni mással, de csak azt hittem, hogy innentől kezdve minden jó lesz... véget vetettem neki... ahogy te is velem. vajon te is ilyen közömbös voltál/vagy irántam, mint én most iránta? ebbe fáj belegondolni. 105 napja, hogy azt mondtad fejezzük be... 105 napja nem enyhül.

Isten vagy... teremtettél egy szörnyet. kifordítottál magamból. felszínre engedted a bennem megbúvó sötétséget... nem vagyok már az,aki voltam. a Fényem ketrecbe zárva lángol és élteti a feléledt árnyékokat. bekebeleztek mindent.

nem szeretek szeretni, mert rettegek, hogy nem szeretnek viszont... rettegek tőle, hogy elhagynak és eltaszítanak... hiába fáj a szívem más miatt, úgy megszerettem Őt, és annyira féltem. alig várom, hogy találkozzunk, úgy imádom az illatát és ha rám mosolyog. nagyon szeretem és nagyon félek, hogy azt mondja majd valamikor, hogy "vége" ... könyörgöm, ne jöjjön el ez a pillanat.

mindig akkor kapsz pofont, amikor már kezdenél ellazulni, hogy tényleg szeretnek és te is bízol már benne annyira, hogy viszont szeresd.... hiába magyarázok magamnak, hogy nem másoktól kéne függenem... a boldogságomat nem hozzájuk kéne kötnöm. De hogy legyek boldog, ha akire áldozok a nehezen megszerezhető figyelmemből és szeretetemből, belenyomja az arcomat a szarba? Hogy legyek boldog és gondtalan, ha az az ember akit annyira szerettem, hogy azt leírni nem lehet... halni akar? Mit mondhatnék? Szólj csak,ha úgy érzed nem bírod tovább és menjünk kézen fogva, akkor is ha te leszarod? Hogy legyek boldog, ha a családom az orrom előtt szakad darabjaira? Hogy legyek boldog, ha a testvéreim a szemem előtt szenvednek és én nem csinálok semmit, nem érdekel semmi, csak saját magam és két hülye fasz? Hogy legyek boldog? Hogy ne gyűlöljem magam annyira, hogy ne akarjam szétszaggatni magam, hogy lássak magamból legalább valami élettelit - a véremet? mikor fogok átesni a korlátaimo...

"... a vágy szétfeszít, hogy késemet a szívedbe döfjem, és lássam a szemedben utánad mehetek..."

én egy kurvára szar ember vagyok.

ízetlen lett számban az étel, és már az álmok helye sem az enyém. Bőröm sápadt, de forró a belső láztól, szemeim köré sötét kört sző az éberség. - még mindig látom az arcod és hallom a hangod, ahogy egyetlenegyszer azt mondtad, hogy gyönyörű vagyok és imádsz. Nem vagy kőböl, mint ahogy hiszed. - érzek valami beteges vonzalmat és boldogságot azzal kapcsolatban, hogyha majd lesz egy hollóm és meghalok, Ő lesz az első aki kivájja a szememet. - nem hittem volna, hogy nélküled kietlen leszek. És mégis... - nem tudod, de....azt akarom, hogy velem együtt halj meg... ha kell akkor mindketten a kezem által. nem bírom elviselni, hogy élünk... egymástól külön.

ma is azt álmodtam, hogy meggondoltad magad... hogy dühös voltál és sértegettél, de aztán megtört ez az egész és azt mondtad, hogy szükséged van rám és megint megfogtad a kezem és megint magadhoz öleltél úgy, mint régen. minden olyan volt, mint amikor nem volt semmi baj... ilyenkor érzem az illatod. 32 nap telt el. még mennyi kell, hogy ne vágyjak újra arra, hogy rám mosolyogj és átkarolj? emlékszem, amikor egyszer rám néztél és azt mondtad gyönyörű vagyok, és imádsz. soha nem fogom elfelejteni. én próbálom elfelejteni és elfogadni, de az álmaim olyan valóságosak, hogy amikor felkelek mindig azt hiszem, hogy nem is történt semmi.. és az elmúlt 32 nap volt a rémálom... nem lehet ez a valóság.

egy hete megfogadtam hogy nem ejtek több könnyet érte... de azt nem mondtam, hogy vért nem. egy hete válogatott módokon pereg le a szemem előtt, hogy hogyan ölöm meg magam. egy hete hányingerem van, akárhányszor csak eszembe jut milyen boldog voltam vele... rossz érzés, hogy a szép emlékektől felfordul a gyomrom.

valamit nagyon rosszul csinálunk... mi értelme van ennek? miért tesszük egymást érzéketlenné? miért építünk magunk köré falakat? miért tesszük ezt egymással?

Az elejétől fogva attól rettegtem, hogy elveszítelek. Talán ez is egy ok volt, ami idáig vezetett... Hiába élveztem minden pillanatot amit veled töltöttem, mindig ott volt egy kis rettegés is, hogy ennek lehet hogy vége lesz. Pedig már kezdtem elhinni, hogy ennek nem lesz vége. Mindegy is... mert vége lett. Megértelek. Nem hibáztatlak. Nem csak azért mondom, hogy értelek, hogy "bevágódjak", hanem mert tényleg értem.... Az első beszélgetéseink során komolyan mondtam, hogy sírhatnékom van attól amit leírsz mert minden szavadat megértem és átérzem. Felfogtam, hogy semmi sem tart örökké. Fontos dolgot tanítottál meg nekem. Bár az elmúlt két hétben már kezdtem egészen ellazulni, hogy nem veszítettelek el... hát itt vagyunk, beszélgetünk, nem baj, ha már nem fogjuk egymás kezét, nem baj, ha már nem szeretsz, mert itt vagy és én is itt vagyok. Szarra se megyek a büszkeséggel és a méltóságommal az a helyzet... így arra kérlek, hogy bocsásd meg nekem a tegnap estét. Kellemetlen szar h...

nem is tudok jó szavakat találni arra, hogy mit érzek... már több mint 3 hét telt el. tegnap újra megérinthettem... mindig csak elképzeltem, hogy milyen lehet ilyen mohón vágyakozni valaki iránt és most tessék megkaptam. nem taszított el magától, de már nem is húz magához... újra érezni a bőre illatát, és a szemeibe nézni... biztosan látja a szemeimben... a múltkor is látta... látja, hogy mennyire szeretem. nem tudom, hogy tudja-e, hogy amikor újra megcsókolhattam az nem csak a testem óhaja volt, hanem a lelkem is belereszketett... nem tudom, hogy elfogom-e tudni engedni... még most is érzem az ujjaim alatt a meg-megemelkedő mellkasát... felidézem az ízét a számban. látom minden kis szeplőjét, zöld íriszének az árnyalatait, azt a gyönyörű mosolyát... az izmai hullámzását... sötétbarna hajának édes kis göndörületeit... elgyengülve tapogatom meg enyhén sajgó torkomat... akarom ezt. akarom, hogy nyomot hagyj a testemen. használj amire csak akarsz.  "ha elbotlok is... Istenként meg...

lehetséges, hogy olyan dologra készülök amit megfogok bánni... de már sajnos követtem el megbánandó dolgokat, szóval mit számít még egy... legyen miért ostorozni magam életem végéig, nehogy a végén még megtudjak bocsátani magamnak. :D tudom, hogy kihasznál és én mégis mosolyogva sétálok bele az egészbe... mert újra érezni akarom a bőre illatát, újra érezni akarom az ajkait, újra érezni akarom minden porcikáját. Beleakarok harapni az izmos nyakába, végig akarom simogatni és csókolni. Hallani akarom a szívdobogását, egy akarok lenni vele, akkor is, ha ez számára már csak az ösztönök kielégítése lesz. Tudja, hogy nem tudok neki nemet mondani. Tudja, hogy a szerelmem még mindig olyan erős iránta, mint a szakítás előtt... tudja. Kegyetlen vagy, és mégis szeretlek. Ostoba vagyok.

tegnap a buszon ülve rádöbbentem, hogy milyen csodálatos minden. a mellkasomat feszítette a gyönyörűség, ahogy néztem a fák hullámzó lombjait, a főtéren üldögélő és beszélgető embereket, az időseket a kis kutyáikat sétáltatva, a rohangáló gyerekeket, a szabadon szálló madarakat. ilyenkor rádöbbenek, hogy milyen csodálatos az ember, és milyen csodálatos a világ... aztán eszembe jut, hogyha minden ennyire fanasztikusan gyönyörű, akkor miért kell ezt is elrontanunk? nincs még egy élőlény, ami ennyire ellentmondásos lenne, mint az ember. Az emberi faj a legcsodálatosabb és egyben a legundorítóbb is ezen a földgolyón... miért? miért nem tudunk egyszerűen csak jók lenni? miért fertőzi meg ezt a harmóniát valami gonosz?

hogy miért érzem jobban magam amikor játszok, mint miközben a saját életemet élem? mert sokkal jobb ott lenni. de akár az életemet is hasonlíthatom egy játékhoz... egy elcseszett játékhoz. most kezdem el érezni, ahogy telnek a napok, hogy a döntéseim formálják az életemet és úgy érzem nem jó irányban.,.. ezzel csak az a gond, hogy nem tudok visszamenni és egy bizonyos mentéspontot újratölteni. :D nem mellesleg ijesztővé vált az érzéketlenségem. fásult vagyok. közönyös vagyok. elszökött belőlem a szikra, amit csak az tud visszahozni, ha egy fantáziavilágba menekülök... ott tombolnak az érzéseim, dúl bennem a tenni akarás...de itt... a valóságban már semmit se tartok megmenthetőnek. ha a saját életemet nem tudom rendbe tenni hogy akarjam a világot jobbá tenni? túl sok és túl szoros egymás utánban értek a "sebek" az elmúlt másfél évben. a gyűlölet is új erőre kapott bennem. gyűlölöm őt, azért amilyen... gyűlölöm, mert szeretik. gyűlölöm, mert hozzá ért, ahhoz akit szeretek. g...

(régi versikém, de most így újraolvasva nagyon megtetszett) "Halld meg szíved szavát..." Kicsi szívem megszólalt: ontsd ki vérem szúrj belém... mélyen. hideg fémre éhes pici testem, lüktet, lüktet bennem a vér. veri falaimat, ki akar törni, futni tovább, el, majd megállni ostobán... megfagyva... megalvadva... a természetbe visszaolvadva. ontsd ki vérem szúrj belém.. mélyen... de menj el egy rétre, az anyaföld szomjas a vérre. ott nyiss fel, ott vágd fel testem, hadd törjön ki belőlem a Véred. Hát rajta, indulj csak bátran. 

Miért van az, hogy emberek vesznek körül, társaságban ülök, beszélnek és beszélek hozzájuk, de kurvára egyik se érti, hogy mit akarok mondani. Mi a jó büdös francért beszélek egyáltalán, ha egyik se érti meg mit akarok mondani? Kibaszottul némának kellett volna születnem és akkor legalább ezzel nem lenne gondom... meg legalább lenne okuk miért kitaszítottként tekinteni rám, és talán lenne miért úgy is érezni magam. Így viszont csak a hajamat tépem, és legszívesebben kivágnám a nyelvemet, mert hiába szólalok meg ritkán, azt se értik meg. Talán még soha nem éreztem magam ennyire magányosnak, mint most. Legszívesebben elmondanám annak az 5 embernek, hogy mit éreztem irántuk, és kilépnék ebből az egész szarból, mert ez a mostani életem olyasmire akar megtanítani, amivel nehezen birkózok meg és még lehet várnia kellett volna vele még két életet. Mit kéne észrevennem ebből az egészből? Mit? Mire kéne rájönnöm?

ha egyszer megőrülök biztosan a nyelvemet vágom ki.

Ha egyszer elkövetsz valamit, amiről tudod, hogy rossz... kísérteni fog. mindig eszedbe fog jutni. soha nem felejted el. nem oldozod fel magad a megbánással, nem oldoz fel a beismerés, nem oldoz fel semmi. nem tettem olyan rosszat, amivel kifejezetten ártottam volna, de vétettem a saját elveim ellen, vétettem a becsület, a tisztesség, az erkölcs ellen...  de tényleg olyat tettem ami "bűn"? minden szabály egy korlát, ami arra vár, hogy átlépjük... vonatkozik ez mindenre? ki találja ki, hogy mi az ami "bűn"? azt hiszem ez mélyen minden ember lelkébe van vésve... minden ember... nehéz írni, mert a fogalmak minden elmében más és más árnyalattal, jelentéssel vannak jelen. azt hiszem vannak olyan emberek, akiknek nincsen lelkük, kiszakadt belőlük, a gonosz bekebelezte azt a csodát, amiben ott világít a Fény. azt hiszem el kell fogadnom, hogy vétettem magam ellen... azt hiszem leginkább magam ellen. szerencsére a lidércnyomásnak vége, megbűnhődtem érte a klasszik...

2012. október 14., 2:59 Íme, újra virrasztok az ég fekete bársonya alatt, Bensőmben éget a nap, És lelkem sikoltva, karmolva, sírva Szabadulna sötét bűneitől. Eluralkodott bennem az Enyészet őrjöngő kéje, s lelkem tiszta fátylát Bűzös vérsárral mocskolta be. Sírj hát, sírj, sírj, Míg könnyeiddel ki nem marod onnan a foltot És imádkozz az Anyához, hogy adja bűnbocsátó csókját, fekete fejedre...