Levél amit már sose küldök el

Az elejétől fogva attól rettegtem, hogy elveszítelek. Talán ez is egy ok volt, ami idáig vezetett... Hiába élveztem minden pillanatot amit veled töltöttem, mindig ott volt egy kis rettegés is, hogy ennek lehet hogy vége lesz. Pedig már kezdtem elhinni, hogy ennek nem lesz vége. Mindegy is... mert vége lett. Megértelek. Nem hibáztatlak. Nem csak azért mondom, hogy értelek, hogy "bevágódjak", hanem mert tényleg értem.... Az első beszélgetéseink során komolyan mondtam, hogy sírhatnékom van attól amit leírsz mert minden szavadat megértem és átérzem. Felfogtam, hogy semmi sem tart örökké. Fontos dolgot tanítottál meg nekem. Bár az elmúlt két hétben már kezdtem egészen ellazulni, hogy nem veszítettelek el... hát itt vagyunk, beszélgetünk, nem baj, ha már nem fogjuk egymás kezét, nem baj, ha már nem szeretsz, mert itt vagy és én is itt vagyok. Szarra se megyek a büszkeséggel és a méltóságommal az a helyzet... így arra kérlek, hogy bocsásd meg nekem a tegnap estét. Kellemetlen szar helyzetbe hoztalak, pedig nem tudom, hogy van-e még más valaki, aki annyira szeret téged, mint én. Csak nem akarlak ténylegesen elveszíteni. Nem akarom megszakítani a kapcsolatot... nem akarom, hogy ne beszéljünk soha többet.... és mégis azt kell mondjam, ezek után valahogy számíthatok rá, hogy végleg elküldesz a búsba, hogy soha több nem akarsz látni az életedben. Ha ezt mondod, akkor bólintok... békén hagylak, nem kereslek, nem írok. Igaz szükségem van még rád...  számomra tényleg könnyebbé teszi a dolgokat, hogy beszélgettünk... egyre békésebb voltam és egyre inkább elfogadtam a helyzetet, de most megint meg vagyok ijedve. Kérlek, hadd ne kelljen elviselnem, hogy haragba, vagy teljes közönybe süllyed a kapcsolatunk... csak ezt ne. Nem érdekel, ha szánalmas vagyok... ha valamit fontosnak érzek, nem fog érdekelni, hogyan alázkodok meg, vagy dobom el a méltóságom utolsó kis morzsáit...