Everybody has a mask...

 Érzem az illatod az orromban... már rég nem vagy itt, de érzem. Lehunyom a szemem, és látlak... érzem a számon az ajkaid. Érzem a kilélegzett levegődet. Érzem a bőrödet, az ujjaim alatt.  Nem igazán akartam, hogy ez így legyen... Te is így érzed?  Ez egyszerre égi öröm és lassú kín. Egyszerre szabadság és fogság.  Nem tudom, hogy mire számítsak... reméljek, vagy nem. Egyszerre vagy a menedékem, és csendes pusztulásom. Egyszerre építesz és rombolsz bennem valamit.  Kitartanék érted a világ végéig is... dacosan. Nem is kéne senki más... csak Te.  .  Kitartok érted, akkor is, ha folyamatosan fáj...  mikor kéne azt mondanom, hogy elég? 

Amikor jön... nem szól. Csak jön.  Nincs előjel...csak megjelenik.  Hozza magával a képeket... hozza magával a lehetőségeket... levetiti nekem. Újra és újra. Mindig máshogy...  És hiába sirok, és hiába fáj, és hiába könyörgök.. láttatja velem.. látom. Ezerféle módon, hogyan oltom ki a saját életem.  És amikor már könyörgök, és úgy érzem, hogy szakadok szét és megőrülök... akkor megy el.. és elviszi a képeket, a jeleneteket.  De mi lesz akkor, amikor már nem tudom többé elküldeni?  Amikor itt marad és beteljesiti, amit magával hoz? Utána már béke lesz?  Utána már nem fog fájni többször semmi? Miért is akarom mégis mindig elküldeni? Miért nem marasztolom..