csak jön...

Amikor jön... nem szól. Csak jön. 

Nincs előjel...csak megjelenik. 

Hozza magával a képeket... hozza magával a lehetőségeket... levetiti nekem. Újra és újra. Mindig máshogy... 

És hiába sirok, és hiába fáj, és hiába könyörgök.. láttatja velem.. látom. Ezerféle módon, hogyan oltom ki a saját életem. 

És amikor már könyörgök, és úgy érzem, hogy szakadok szét és megőrülök... akkor megy el.. és elviszi a képeket, a jeleneteket. 

De mi lesz akkor, amikor már nem tudom többé elküldeni? 

Amikor itt marad és beteljesiti, amit magával hoz?

Utána már béke lesz? 

Utána már nem fog fájni többször semmi?

Miért is akarom mégis mindig elküldeni?

Miért nem marasztolom..