Everybody has a mask...

Valahogy minden évben amikor közeledik a születésnapom, napról-napra tör rám a depresszió... Na jó, most a tavalyi szülinapom miatti emlék teszi tönkre ezt is... Tavaly ilyenkor... olyan ostoba voltam. Olyan ostoba vagyok... eszméletlen. Nem tudom, hogy azért bőgjek, mert fáj az hogy beleszerettem vagy azért mert fáj az hogy így lett vége vagy azért mert még mindig ezen lovagolok és nem bírom túl tenni magamat rajta. Életem egyik legrosszabb döntése, és a sajnálat, hogy már nem az enyém, hogy saját magam okoztam ezt a helyzetet, hogy már nem beszélünk... hogy nélkülöznöm kell, pedig olyan kis helye volt az életemben. Annyira szerettem, hogy az életem része. :) Túlságosan is, és ez lett a baj. Akkor meg minek hisztizek ezen egészen pontosan 2010 NOVEMBERE ÓTA? VICC VAGY, vedd már észre ember... -.-' Kéne nekem egy emléktörlés, pont mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása filmben...

Áthozom a cikkeimet puruttyáról ide... még kelleni fognak. : D Bár ez már régi de jó h túl vagyok rajta. Vajon bele lehet őrülni a vágyakozásba? Bele lehet? Biztosan. Ez a baj. Az emberi természet, az emberi érzések. Mennyire összetettek. Régen mindig mosolyogtam a nagy romantikus regényekben olvasott tipikus "szerelembeteg, éghajlat változásra van szükség" sablonokon, meg a szerelmi háromszögeken. Mert hát ugye mit problémáznak? Nincs abban semmi nehéz. Küldje el azt, akit már kevésbé akar. Ha ez tényleg ilyen egyszerűen menne. A saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen is egy ilyen helyzet. Ironikus az élet. De az ember önző, tagadhatja, de akkor is önző. Csak az arányok változnak, de mindenki az... Nem fogja ilyen egyszerűen lerendezni a dolgokat... Az egyszerűség és logikusság amúgy sem jellemzően emberi tulajdonság. A vágy ... ha sikerül elkapnia... az ösztön-embereknek nem is olyan probléma. Engednek neki. Különösebb gond nélkül. De szerintem ...